ELONOR ALKONY-OLDALA

  Török Sophie: ASSZONY A KAROSSZÉKBEN

I.



Hogy ver a szívem: monoton ritmusban buggyanva
Egyet-egyet.
Mint síkos esőcsepp, bádogra koppanó: úgy ver ver ver.
És telnek percek, órák, - napok és évek eltelnek,
Egyhangú dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei - a szívem úgy
Ver ver ver.


Jaj hát mi lenne, ha egyszer elunná hallgatni saját
dobolását?
Hogyha elunná hogy örökkön nyíló s újracsukódó ököl
legyen
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék
kedve?


Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal ujjongó célok felé. . .
És szívem hirtelen elunná hallgatni e döbbent zakatolást!
A csendet szomjazná, jaj a csendet, halálos csendességet
S némára fagyva dermedten figyelné: az örök perc hogy
Ver ver ver.

II.



Lárma kell nekem! Tánc, zene, lihegő ritmusok tobzódó
zaja.
Bor kell nekem, csók tűz! minden mi ujjongva sikolt.
Minden: mi feltépi bennem a részeg gyönyört
Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.
Kacaj kell nekem, száz csengőn csengő, mint: mi
néma
Szívekbe hasít. Minden: mi forrongva forr és szűk
medréből
Szilajon kicsap. Ami elönti bennem a rémült csendet
És felgyújtja ijedt könnyeimet.
Mert minden csend halál.
Minden megállás halál.
Ó minden béke halál.

Ezererejű élet él bennem és minden erővel élni akar.
Sok duzzadt magvú percet akar harapni,
Sok fényt akar inni s merész bokákkal
Táncolni omló aranyban.
De üres a Perc s penészes torka csüggedt elmúlást lehel.
Oh fél bennem az élet, ostoba ijedt kis gyerek.
S mint kisgyerek, folyton csak kérdez: miért, jaj miért?
Halált kérdez, hallgatást kérdez, hallgatás rémületét.
Hej!! Üvöltő lárma! tántorgó lábak torz üteme:
Tapossatok dühvel bele a csendbe
S fojtsatok meg minden kérdezőt.


III.

Nem akarok többé féktelen őrjöngés viharverése lenni.
Tomboló orkán, mely buggyanó sebet hasít
És durva öklökkel tép magához alélt prédáját.
Szeretnék halk mámorok szelíd csöndjébe szédülni
S hunyt szemeim bágyadt-lila hullámverésén át
Lesni, mint suhan be hozzám nesztelen selyemtopánban
Szelíd testvérem, az álom puha testű halk öröm.
Könnyű ajkának aprózó csókjai mint tavaszi eső folynak
Körül, míg eszméletlenné bágyaszt
Puha kezének delejes simogatása.
Jó volna már zsibongó idegekkel belesimulni
Az altató csönd ringató ölébe
És várni, várni, ólmos pillájú muzsikáló szívvel
Hogy a kapzsi Élet hívatlan-önként felém nyújtsa
Kincses kezét, s ujjongó záporok porzó aranyával
Borítsa be sóvárgó testemet.


VI.


Most néma vagyok, mert elhagytam már a hangos
patakokat,
Hol olcsó titkukat dicsekvőn mesélik a könnyű habok.
Elhagytam mindent, hol játékos szavak szikráit szórja
a szél.
Óh súlyos gyönyöröktől nehéz az én szívem!
És elfeledte a könnyű örömök könnyű ízét.

Súlyos gyönyörök vérízű kínja tépdesi testem.
Súlyos itt minden: súlyos koronájú hallgatag fák alatt.
Mert szent és hatalmas erő a fájdalmas gyönyör
S döbbentő közeledtén ijedten hal el a csacska perc.

Lásd néma vagyok kedvesem, s háló szavakkal repesek
feléd.
Tépett mosolyom díszében állok - csupa
Elgyötört seb vagyok én.
Pillám is súlyosan verdesi borult szemem
Ajkamról vergődve surran a színes öröm. . .
Kedvesem Félek! döbbent szívemben oly nagy a csend.
Istenek vészes kéje ez? - Óh arcomon
A halál borzalma ül.


VII.

Azelőtt mindent szerettem, amit te
szerettél. Mindent és mindenkit: hová
eljutott szemed becéző sugára.
Elszórt magadat szerettem bennük és áldott volt
az idegen, kit drága vágyad illetett.

De ma még jobban szeretlek!
És mindent gyűlölök benned, ami nem
Én vagyok! Minden idegen asszonyt, ki
halvány emlékeidből visszaint. Mert ma
gazdag vagyok és élő meleg ajkadról
szürcsölöm életedet.

Gazdag vagyok és kevély és
fukar! Elszórt mosolyaidnak zsugori
zsarnok őre. Nem játék többé.
Nem távoli hideg imádat ez! Az életemmel
szeretlek, s mindent gyűlölök benned
ami nem én vagyok.


VIII.

Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok - mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.


IX.

Miért is akarunk mindig újat? s gyermeki
szívtelenséggel hányjuk el a tegnap
gyémántjait. Új formát keresünk, újízű
zamattal, új színt új vért új szavakat!
Vad forró fiatal szavakat! mi senkié sem volt
még s édes vérzéssel a mi ajkunkról szakadt fel.
Új szavak, villanó erősek, zúgnak tépnek
eleven agyba nyilallnak. De jön a Holnap, jön
a friss farkasivadék, viharral jönnek
széllel és jéggel, új szavak dobpergésével
kegyelet nem erény! Nőnek a körmök
fogzik a farkas, éhes gyomrok lihegnek. Vad
szájakban kopik a gyémánt kaviccsá. Frázis lesz
magas padlások poros lomja lesz a régi
szó: aranylánc borbélylegény vasárnapi
mellényén. De hát piacok ékén dolgozó
kicsi béresek vagytok-e? Egy nap munkásai?
Hitvány a szó! ne bánjátok. A gondolat
erős! Szárnyakká épül s fölemeli
makacs nevetek nehéz betűit.



X.

Szabadvers a rímről

Azt hittem: érdemes így : írni írni
fénytelen szavakat formák zenéje
nélkül, rímeknek édes csipkéje nélkül.
Fénytelen szavakat, mert csak sietve
akartam beszélni.
Nem akartam megállni csipke és zene
játékáért, mert ma már senki sem áll meg
hogy játékra figyeljen. És azok se tudnak
várni reám, akikhez szólok.
S ma mindenki beszél, szépen és könnyen,
ezer dadogó száj szabadult ékesszólásba.
Mert könnyű a szó, ha csipke és zene nem
húzza. S kinek kellenek ma súlyos örömök?
Azt hittem érdemes volt. De már száz
próféta támadt. Szólnak jobban és szebben
mert hiszik, hogy jó és szép.
És hiszik, hogy hallgatnak reájuk.
Én már csak leírhatatlan szépségekben hiszek.


XI.

Őrangyalom - Kaosz Angyala! meddig
kavarod tébolyult lelkem iszapját! Meddig
zúgatod bennem kotró gépeidet? Keserű
vágyad miért nem tűrheti percnyi békéjét
hajszolt szívemnek? Csöndes víz ülepedését
iszapos salak fölött! Mint malomkerék szennyes
vízbe tapadva pörgök örökkön, jajgató
szélnek tárva karjaimat: a Zavar kavicsait s éles
homokját röpítem magamból, s megsebzem akaratlan
kedveseim szívét. Ő, hányszor felépítettem már
karcsú váraimat!. . . De váram is homok volt s az első
bolond szél fölborított : elvetve bennem az
új Zavart. Kínzó Angyalom, ki ért meg
engem? Értelmetlen vagyok s e lelkem
homályos; az emberek érzik: és nem szeret
senki! Hányszor könyörögtem: ne hagyjanak
magamra! elpusztulok süllyedő lelkem
hínáraiban! Világos szavuk kiűzné tán
álmaimból a boglyas lidérceket. De
nem é r t e n e k e n g e m. Oktalan jajom már
únják. S bosszús arcukat elfordítják tőlem
a tiszta ég felé.


XII.

Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bújtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítenek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem! fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok ingerlik
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam elől
a friss levegőt.

Óh elátkozott szellem vagyok én!
Szenvedő szellem, szűk kancsóba
zárva, szűk kancsóba zárva mély
tó fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg a börtönöm
robbanó födelét? Óh ha kinyílna!
ha kiszabadulhatnék fáklyás hajam
süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegő-tenger, s roppant tagjaim
kinyújtva; mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött.
Míg Isten áldott tenyerét elérve
szétömlenék a Végtelenben. . .



XII.

Óh jaj! már reggel van megint. Meztelen
idegeimről foszlik az édes éjjeli kábulat - jön
a hideg nap, s feltépi álmos pilláim
sebét. Fájó tagjaim kihúzva
magányosságom zsongó fürdőjéből
kilépek: vonszol az emberi nyáj. Elém
jönnek gyulladt szívük nyálkás mosolyával
s úgy ülnek esti bánatom bársonyára mint
undok csigák: szavuk és csókjuk
szennyes nyomokkal kígyózik utánam.
Förtelem ketrece élet! mint
skatulyába zárt férgek, céltalan
köröket futva úgy próbálok menekülni
belőled! - egy cseppnyi szeretet üde
harmatát rejtegetve szennyed elől.
Óh boldog férgek! Isten alázatos és
szent férgei! Ti békén rágcsáltok a közös
hullán! - de bennünk a Sátán mérge
bomlik. S felrothadunk a
magas Istenig!


XIV.

Itt mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton
csak reád figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából:
nem lát nem hall nem érez - csak reád figyel! S körüle
nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyűge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratk
gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
zaklatott szívemen. De az az egy ideg folyton
csak reád figyel. magasan kifeszítve hitvány gondolatok
árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed
lelkem tükrös lemezire: szemed színét, kezed
mozdulását,
gyöngyös mosolyod édes ízét - halk hangod zengését,
rebbenő
pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, új képet ezret vetít egyre,- míg úgy megteltem
veled, míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas édesség!
feszítve halvány ereimet. hogy áradó lelkem
kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe virágba
szálló felhőbe, elszórt szerteszórt színekbe szavakba, míg
hang szín íz és zamat fény és levegő mind te voltál!
s betöltötted az egész világot. Szerteszórtalak,
elprédáltalak,
fűnek virágnak csillagnak adtalak! s most nem lelek reád
sehol. Hányom dobálom emlékezetem salakját, pattanó
idegekkel
idézem kedves arcodat: óh szertefoszolsz, köddé omolsz,
mint
drága halottam sokszor idézett arca. Eltűntél elvesztél, ezer
szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem
emlékezem
reád! Milyen vagy? s döbbenek: ki vagy te, ki annyira
húsomba égtél s megváltoztattad fény és levegő ízét
- s nem
emlékszem egyetlen szavadra! hangod alakod eltűnt
előlem,
kínlódva s izgatottan kereslek, keresem szilánkká tört
arcod
egész mosolyát! S felvillansz olykor mint távoli
villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik!
S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh kedvesem!
A nagy Végtelenből varázslod Eggyé ezer arcodat. hogy
engem
kicsiny halandót elkápráztass vele!


XV.

Betegágynál

Isten! de jó volna. . . Isten! szólhatok-e
Hozzád? ki kevély szívvel nevettem
neveden, s most félőssé tépve, fáradttá
törve gyáván esengek oltalmad után!
Óh jó volna Hozzád térni, faragott
képed elé hullni, áhítat áldott szédületébe
borulni, s remélni egyszerű
gyermeki szívvel: hogy vagy!
Igen, valahol mégis csak vagy! én
hiszlek, meleg gyógyító Erő! Hiszlek
hiszlek! fájdalmas testemnek jó ez a
kábító hit. Csak most engedj magadhoz,
csak most, míg a Józanság szürke madarai
elütnek bennem. Esengő kezemmel félőn
takargatom Előleg tagadásom bűnös sebeit, -
ne lássad Isten, óh ne lásd! hogy újra
megtagadlak józan reggeli fényben.
Óh megtagadlak, ha kedvesemről legöngyöli
duzzadt köteleit a gyilkos éjjeli láz.
Megtagadlak, ha jön a Gyógyszer, s hűs kézzel
meglazítja a Fájdalom mardosó abroncsait. Most
fáradt vagyok, nem gondolkozom: csak érzek.
Csak fájdalmat érzek, s érzem szétomlani
életemet. Óh segítsz-e rajtam? konok
pogányon! Te jó vagy, erős vagy s az áldott
béke Tied! Látod a lelkem, s tévedt
juhodra gyengéden vigyázol - míg tépett
szívem az álom boldog nyugalmába hull.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat