ELONOR ALKONY-OLDALA

 A művészet mindig a fájdalom kifejezése. Talán az egész élet is, minden, amit csinálunk, de különösen a művészek élete - ezért van az, hogy annyit bántják őket. Nemcsak a művészetükben adnak hangot a fájdalomnak, hanem az életükben is, mások meg nem szívesen szembesülnek azzal, hogy az élet csupa kín.

John Lennon

Korty a szerda reggelből

Túl a közhelyeken

Egyszer, számomra egy kedves lélek, megkérdezte, tudom-e hogyan viselkedik egy igaz barát a betege ágya mellett. Ó, túl sok gondolat szaladgált a válaszomban és még annál is több tenni akarás, de ő csak ennyit mondott: Minden nap megáll a kórházi ágya mellett, kicseréli a vizet a poharában és tovább áll.
Felháborodtam magamban akkor. Hiba volt. Nagy hiba.
Azóta az ágyon fekszem…a helyes válasszal együtt. Általában az egyszerű gesztusok a legőszintébbek és nem csak általában.
A napokban, egy kedves ismerősöm üzenetét olvasva, hogy túl van a MŰTÉTEN…azon gyötrődöm, hogy mit írjak neki. Szeretnék őszinte arccal és csak az enyémmel megállni a betegágya mellett és minden beteg ember ágya mellett. ..és végre tiszta vizet önteni a pohárba, az én tiszta vizem…és felrázni vele a „takarást” a sebeken, hogy ne csak hegesedjenek, hanem gyógyuljanak is…mert Nem mindegy az, hogy hogyan gyógyul a mélyre szabott fájdalom!
…és egyszer csak megkérdezném: Sikerült leküzdened a félelmeidet? Sikerült megnevezned őket? Itt ülnek most is az ágyadon velünk?
A fizikai fájdalomtól való félelem, azt hiszem természetes velejárója a gyógyulásnak, de amit a bizonytalanság szül meg bennünk és a kiszolgáltatottságtól való félelem, arra nincs a gyógyszeriparnak keserű pirulája és szikéje sem….és akkor még hol van a haldoklástól való félelem vagy épp a halálfélelem. Ezek a beteg ember mindennapi falatjai, amit le kell nyelni…akarva-akaratlanul.
Ezért kell a tiszta víz a pohárba, minden nap és kell hozzá a jó baráti Kéz… és Szív,a gyógyír…a sebeinkre. Üzenem innen a félelmeim takarásából, túl minden közhelyen…csak így nyíltan és egyszerűen….és meglehet, hogy kíméletlenül. De kérdem én, így balgán, mi ez a kis őszinteség a fájdalomhoz képest?

A Most örök értelemként

Rezső Stábel : Variációk az élethez című versére

Annyi hibát követünk el nap, mint nap, és a legtöbbet azzal, hogy el sem követjük!

Félelmeink rabjaként éljük végig a meg-nem-élt életet, mint elfolytott lángolást….és amikor már majdnem vége, akkor ismerjük fel korlátoltságunkat. Olyan ez már akkor, mint hulló csillag utáni vágyakozás…

Szürke utakon port kavarnánk szökdécseléseink nyomán, mert még emlékszünk milyen bokáig haladni a szekerek zörgésén és lépkedni  nyári zápor után ugyan ott. De csak egyhelyben topogunk. Túl forró az aszfalt ugyanabban a nyárban, a komorságban lógó felhők alatt.

Elszórjuk éveinkkel a magunkkal hozott egyszerűségünket, épp azt a legőszintébb önmagunkat, amibe meztelenségünk öltözött.

Úgy takargatjuk érzelmeinket, mint föld a holtat…és a Ma szemfedele alatt,  egy-egy vers kivirágzása talán utat tör még a rögök közötti kötésből a szabadulásunknak.

Hiszek ebben.

…és abban is, hogy van még időm és észreveszem a port a talpam alatt és nem félek a nyári záportól és bokáig tapickolhatok a langyos nem-csak emlékezésben…és nem válok az utcák hontalanává…és szeretni tudok megrabolt megbocsájtásként is „a Most örök értelmeként”.

...és nem utolsóként.

Őszi melankólia

A ma reggeli október, mint idős rokon, átgyalogolt szűkre szabott ittlétemen. Már nem lepődtem meg annyira jöttén. Vártam. Jól ismerem bicegős igyekezetét, mégis feljajdultam egy pillanatra, de ő csak haladt egyre beljebb, a csontjaim és az agytekervényeim felé. Nyirkos és csontos ujjaival végig tapogatta kissé ünneplősen fogyatékos életkedvem, míg végül magam mellé ültetett és rá bólintott beteges kötődésünkre…

Aztán tovább ment. Engedte, hogy lássam a lábnyomára hulló faleveleket. Olyanok voltak mind, külön-külön, mint egy lassított némafilm kockái, melyben a főhős egy koszos ruhájú, de tiszta lelkű postás, ki tarisznyájában utolsó pillantásokat kézbesít az örökkévalóságnak.

Elnéztem volna még…és magam is ebben az össze-nem-téveszthető melankóliában, de felrázott a nedves szél, hogy rám adja a hétköznapot és magához öleljen a megszokottság…és a hiányérzet.

Istenem, de én mégis szeretem ezt a párás és sokráncú tükröt, ködös impresszionizmusát, ahogy sejtelmesen megrázza magát bennem a fáradó táj, mi épp magával visz egy évszaknyi gyerekkort…és egy meg nem élhetett érzelmet…

….és végül bezárul bennem az ébredés, mint megannyi hervadásra ítélt, ki nem mondott szó.

 Születésnapi agymenés, azaz Hamupipőke lázadása

"Végül mind kigyógyulunk a nagy érzelmekből. Egyeseket az élet gyógyít ki, másokat a halál."  Szabó Magda

…nos, ma csípősen igazmondó a hangulatom… még most sem egészen értem, mégis hogyan ünnepeljem meg magam...egyáltalán egyedül lehet-e ünnepelni ennyi rám maradt tenni való között?
Bizonyos értelemben születésnapom van. Három éves vagyok. A személyi számom nem változott, csak mögötte a személy akit jelöl, azaz Én. Igen, azt hiszem most jól írtam. Van már elég bátorságom ahhoz, hogy nagy kezdőbetűvel írjam le magam. Elég jogdíjat fizettem és fizetek érte.
Ha az ember ráadást kap a haláltól, igen csak más időszámításban él és másként nézi a napfelkeltét is...és a reggeli fényben másként látja a tükörképét is. És amit a mások szemtükrében lát magáról?....
Hogy többnek érzem-e magam az átlagembernél? Igen!
Hogy az átlagember kevesebbnek tart magánál? Igen, tudom. Ebben csak az a hiba, hogy ez az átlag bármikor lehullhat az ember elől. Rossz hír, de bárkivel előfordulhat.
Hogy ez a két Igen, milyen feszültségeket szül, azt is tudom, de már nem zavar. Ha valaki, mint én, a pokol küszöbén piheni ki a fáradalmait, már nem igen zavartatja magát kicsinyes elektromos kisülésekkel.
Szeretném elhitetni a világgal, hogy azt, aki ilyen helyzetbe kerül, már megkíméli a Világ… Nincs ilyen. Csak olyan van, hogy magunkat kíméljük meg a Világ rosszindulatától. S hogy ez nem tetszik? Istenem, ez egy szükséges mellékhatás...és végül még csak üvegcipő sincs.
Keserű kicsit a torta, nem én sütöttem, de nem számít, mert a gyertyák égnek. Az én gyertyáim. Elfújom, szemérmetlenül kívánok valamit és elfájom kicsit magam. Néha jól esik egy kortynyi önsajnálat ebben a jóindulatot szomjazó valóságban.
Vágok hát egy szeletet az Életből és boldogan elfogyasztom. Kívül ez is habos és cukros. Láthatod a szám szélén. Úgy is csak az számít igazán, ami látszik. Megkínálhatlak?

Pillanatfelvétel a reggeli teámhoz

Egy imaszőnyeg a tó a korai szorgalom közepén.  Még ki sem bontotta egészen magát, mikor egy bimbóból kinyíló leány, mezítláb reá lép és párát merít. Nem láttam még azt a jóságos helyet ahonnan érkezik, csak azt tudom, hogy a napfelkeltéből indul, akár a mesék.
Derékig érő haja, mint a búzatáblák szőkesége, eltakarja nem-titkolt mezítelenségét és itt-ott, kék és vörös virágot visel.
Szeme kék és mosoly-szép…még soha sem láttam ehhez hasonlót, annyira nem-emberi.
Jóleső kelyhébe kortyol, a partra lép és mély-zöld ruhát ölt... és elindul a perc szüzességével, szökdécselve, gondolataim napraforgói közé, hogy visszategezhesse ébredésem.

És milyen ruhát öltsek fel én annyi éj-sötétre festett gondolat és tett után? Még nem tudom, de azt érzem, hogy méltó vendéglátó akarok lenni. Szeretnék egyszer megalkudni magammal és ünnepelt esélyekkel köszönteni a lehetőséget, virágos jókedvet tenni az asztal közepére, s úgy belekortyolni a reggeli teámba, mint Hajnal a tó párájába….Bár csak ok  lenne ez a régi álom!

Eufória

Éjjeli cilinderemben még mindig vörös álmok várták a varázspálcát, de épp mikor kirepülhettek volna, puha pára koppant az orromon. Belélegzem merészem és kinyújtom jóleső ébredésem a paplanon. Ismét itt a reggel és Május.
A fülemüle új kottából gyakorol a virágzó akác ágai között.  Kicsit beleszédült a virágzás romantikájába, hisz a hajnal már rég elszaladt, s ő mégis maradt, mint itt felejtett alkotás… és egyre csak rajzolja a hangjegyeket és szórja, mintha minden virág külön dallamot érdemelne…és azt hiszem, igaza van.
A vadrózsa is érzi ezt és mint oda született éhség, rózsaszín pírt lehel feléje, ő is akar egy szinkópát e lélekvidító hangulatból, mielőtt vörös boldogsággá érlelné az ősz. Így megértem már, miért nyújtózkodik, oly látványosan az akác felé, mint hullócsillag utáni vágy...és lesz nem hiábavalóság igyekezete, hisz egy méhecske helybe hozza a fáról lehulló hangjegyet és zümmögve ejti sárga nevetésére a perc mámorát.
Közben a holnaputáni melegről kitartóan szónokol egy kakukk, hogy ő tudja és tavaly is megmondta és akkor is úgy történt. Egy szarka pedig azzal dicsekszik, el akarja lopni a Napot az akác ágai közül, a vadgalamb fészkéből, aki természetesen mindenről tud, de már tovább nem hallhattam a merész vállalkozót, mert a verebek nevetése mindenféle beszédet felülmúlt.
Nem tagadhatom, e virágzó és beszédes évszak termékeny fészket rak bennem. Élni és írni hív a holtak ablakából. Jóleső érzés belefeledkezni a táj hangulatába.
Talán nem is létezik halál, csak átalakulás, virágzó akác, mint menyasszonyi ruha, vadrózsa, mint szégyenlős lányka, bodza, mint mirtusz és kamilla, mint szemfedő, szarkaláb, kakukkfű, pipacs, mint koszorú… és mind körül az erdő, az örök és vad szerelem...és én benne, mint gyermeki kíváncsiság, mint majdani csend.

Mintha, csak most történne meg legelőször, kitárom hát magam, hogy még egyszer kinyíljak, mint ajtó, hogy hadd szellőzzék bennem ez a vérig felhólyagzott, zárt világ!...és csak lélegzem...csak lélegzem...és vagyok maga az eufória, hogy újra szüljem magam.

Hangos-kép a fák alól

A madárhangú ébredés fényében, vasárnapi ruhát öltöttek magukra a fák és ablakomba hajolva, mint lassú szólam, félre tolták a függönyt. Egy korty tiszta harmatot csöpögtettek a homlokomon még fogást kereső álmokra és kiegyenesedtek, mint maga az őszinte valóság. De hiába a büszke tartás, az ághegyekről lecsorgó csend beszökött a szobám homályába és lábujjhegyen, hogy fel ne ébressze a még szunnyadó életet, elém osont. Nézte kicsit a két szemem közötti völgyet, mintha csak egy ott felejtett titkot keresne és akkor, mint ahogy érkezett, ki is ugrott a nyitva maradt ablakon.
Szerettem volna utána nyúlni és megkérni, hogy maradjon még kicsit és pihenjen meg kedvem teraszán. Emlékszem még, milyen jó is volt együtt teázni és a lassan kortyolt mámorban milyen jó volt elbeszélgetni vagy csak csacsogni egymással, mint két szeplős lányka. Elmondtam volna most, hogy abból az őzszemű tekintetből mindig érett gyümölcsként mosolyog az a szégyenlős pillanat, valahányszor csak megpihen az árnyékban…, hogy mindig sűrű szomorúságot porzik az út, amikor visszanéz és… akkor, mint üres bölcső, becsukódik a táj …nem marad csak a semmivel megdobált zokogás, és a kihűlt tea. Láttam és a fák is látták. Az én árnyékom volt.
A válasza talán ennyi lett volna: tudom, egymást kergetjük.
…és ekkor, mikor leheletnyit megnyitja magát a tulipán, hogy kíváncsisága beleharapjon a fák zöldjében pihenő szélbe, vagy a szél a tulipánba zárt titokba, már mindegy is, megszólalt egy rám maradt visszhang… és mint hangos-kép, elkezdi magát ácsolni a fákból egy új feszület.

 Találós kérdés

Néha, úgy érzem, mintha tudnám a választ…és néha csak ködfoltokat látok. A kérdés ilyenkor már az agyamban szétfolyik. Eszembe juttat egy régi intelmet: Ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem tudsz válaszolni!
Azt szeretném szemüvegem alól kicsavarni, hogy hiteles nő vagyok e?
A leghízelgőbb válasz: Igen, az vagyok. De ezt azért a kétkedés zárójelébe elrakom, ide a lap aljára. Ott tartom ugyanis a legkedvesebb gyerekrajzaimat az irka-firka mellett a kockás valóságon. Még akkor készültek, amikor elhittem, hogy a szegény asszony leányát elrabolja a hétfejű sárkány, de harmadnapra megmenti a király legkisebb fia. De ilyen figurával még senki sem nyert játszmát ezeken a megmacskásodott kockákon.
A legőszintébb válasz: Igen, szeretnék az lenni. Ezt a lap margójára írom, ugyanis, az irodalomi rögtönzéseket, mindig itt kellett kijavítani annyiszor, ahányszor csak így akarta a tanárom. Kemény büntetés volt a legalább-tizedjére-csinálom-és-még-sincs-velem-megelégedve-érzés.
Szóval, ha most is eleget leírom, talán megérik, mint a boldogság piros pozsgás arca és akkor nem kell állandóan újra javítanom magam. Csak margó kérdése a szüret.
A legpimaszabb válasz: Igen, már így születtem. Nekem ez a válasz tetszik a legjobban. Önbizalom illata van. Nem is szellőztetek többet. Bezárom az oldalt a lapba, betekerem és a párnám alá rakom, mint a nehezen megtanult verset, hogy reggelre berepüljön a fejembe és ott is maradjon, mint hálóba fogott szállóige . Fésülködés közben, szemben a nem-teljes-magammal, mivel a jobboldalam balra mosolyog és fordítva, felmondom. A hangsúlyt a szívem felé rakom, a pontot meg az elmémre. Így! Jól áll nekem! Csak le ne mossa az eső! Az a gaccsos, a múltkor is eláztatta a lélekvidító frizurámat. Pedig milyen jól állt a külsőmnek. Repültem, mint a fény, csak majd mégis beborult, mint általában történni szokott. Aztán nagyot villámlott és eleredt, hogy a következő válaszadásba haljon sminkem szivárványa. Nem baj, a harmattal úgy is újra festem.
Legfájóbb válasz: Igen, lehetnék, de… Ezzel most mindent teleírok, hogy minden válasz kicsit még jobban fájjon, mint egy szuvas fog, ugyanis egy egész állkapoccsal sajog a válaszadás mögött. Aztán meg kitépem magam a lapról és rúzsfoltokkal újraírom magamban a gyerekkor meséit, a jelen csókjait és a holnapi Nőt.
…és akkor találok egy újabb kérdést: No, jól áll nekem az Élet?

Billentyű-tánc

Valamiért szívesen visel engem a számítógép billentyűzete. Talán, mert társam az álmatlanságban és… mint beakadt hanglemez kíméletlen zörejjel hálálkodik az aludni nem bíró éjszakának.
A sötét billentyűn a fehér betű épp olyan kísértés, mint a fehér billentyűn a fekete…és mégis e nemes egyszerűségen, holdvilágszínű ragyogás minden tétova mozdulat, amivel épp egy gondolatot próbálok eltáncolni.
Az ujjperceim hol magasságokon, hol mélységeken piruetteznek, mint hajlékony balerinalábak a próbaterem padlóján….néha ügyetlenül elcsúsznak és ilyenkor mindig értelmes sorokban kapaszkodnak meg a monitoron, néha cukros eleganciával beleragadnak az ábrándozás részleteibe. Eltáncoltatják velem azt a lángoló pillanatot, amikor épp megtörténik a soha. Milyen utópisztikus, akár egy bukott ideológia!
Néhány ujjam megpihentetem, ezért váltani kényszerülök, sántáról bicegőre.
A nagyujjam alatt fák kezdenek rügyezni és virágok illatozni, majd, mint késő délutáni alkony az irigységtől őszbe hervad és mint nagyanyám fonala vonagló sámánként, emlékeket mozgat az izületeimen, rímeket fon, sző és hímez… ekkor rám tör a szőke boldogság.
Nem vagyok önző, ezért ráérősen kölcsön adom magam e műanyag kockákba zárt grafit-imitátornak.
…és egyszer csak a nagyszínpadra álmodjuk egymást.
…és reggel, a taps előtt, lenyomatával az arcomon, törlöm kitakart meztelenségem. Még csak hálóinget sem viseltem az éjjel.
Végül… belekortyolok a gőzölgő teába. Semmi sem történt csak dervis voltam.

Egy naplólap oldalszám nélkül

Ma épp annyiadika van. Épp egy év, egy hónap és egy nap. Kóros kortalanság, ahonnan az óra sem késett el. Épp akkor csengetett, mikor megérkezett a reggel és rám sem esett, csak ordította, hogy idő van.
Felébredtem és lapozni kezdtem magam. Úgy tettem legalább is. Becsaptam a mosdót és a tükröt.
Meg sem fésülködtem. Kócos egyhangúsággal piszmog a tettrekészség (az a hazug, elszökött valamiféle poénnal még a tegnap) és tintaként egy kis forró teát szívok fel a reggeli panoráma mellé.
Írni kezdem…Reggelre öt centis hó hullott. Elseperte a szél délre...El is olvadt. Hideg volt még az olvadás is... Sajnálom, de a hősugárzásom befogadta a táj melegét. Magamrafagytam. A szomszédok vesszőseprűvel kergették a telet. A kutyák meg visszaugattak a reggeli harangszónak, hogy minek riogatja a postást. Úgy sem ő hozza már a levelet Mari néninek…még nekem sem…el sem késik vele, hisz meg sem írják, csak üzeni a világ, hogy jól van…és, hogy majd jön, ha lesz ideje, de szeret és el sem felejtett, csak most sok a dolga és sok a számla…aztán meg dolgozik egy új projekten…és ha megkapja a támogatást és beindul a biznisz, akkor majd nyáron, az Updates fogyókúra után, Dubajból jövet, meglep egy kis ajándékkal, egy számítógéppel, hisz neki már úgy is laptopja van…de nem kell előre készülni a csigalevessel, mert csak néhány órát marad, amíg egy kedves facebook-os képet mosolygunk össze…csiz, mert a hosszú í-re már nem marad elég idő. És marad minden nyelvtanilag és élettanilag lexikális fogyatékosság.
Aztán… tüzet raktam a tegnap parazsára. Megizzadtam a felismeréstől. Megsirattam a bennem melegedő telet…milyen szánalmas albérlet!  Fellobbantam hamuvá…és könnyé égtem. Magamra írtam. Ő is én vagyok, ahogy látom, ahogy hallom, ahogy érzem.
Ma, amikor 2015, január 9. van, péntek....keresztrefeszítő péntek, ahonnan nincs feltámadás, csak néhány karakter és a realitás.

 Verset főzök

Mit ér egy asszony fakanál nélkül és mit ér egy nő érzés nélkül? Még kérdőjeleket sem.
Vállalom a kockázatot és összekeverem magam a kanállal, belőlem az asszonyt az érzéseivel. Csak kifő egy vers ebédre!
Előttem kötény, a fejemen konty alá kötött kendő, kezemben toll és előttem az élet, mint könyv és lapozom…talán kitalálom magam benne és még hozzá való is akad a megmaradt képzeletben.
Szitálok néhány betűt. Szállnak vagy hullnak a fehér papírra, ahogy nézzük. Keményített abrosz ez, még anyám locsolta be és kivasalni csak néhány óra múlva lehetett, de akkor már a rőköny elől szöktettem tartását. Még nem tudtam, hogy épp magammal teszem azt.
Összedagasztom a mássalhangzókat a magánhangzókkal és egy szép dallal locsolgatom, olyan langy-meleggel, még több hangjeggyel szórom le, kissé fals félhangokkal és a darabos cukor mellé reszelek egy csöpp csendet is…aztán had kelljen a kockás melankólia alatt.
A megkomponált és megkelt igéket, sütőbe rakom és a sütőt jövő időre állítom.
A főfogás alá hagymát könny-teljes kényszerrel aprítok. A forrásra ítélt pillanatot, még a tegnapi nyár hagyta rám A duzzadó érzékiségemet, mint biztos tánclépéseket lassan elengedem lélegezni és élni…égni…egy gyenge rímpárba forgatom, jó lesz panírnak…és sűrű vérem forróságával eggyé párolom egy bicegéstől piruló verslábon.
Desszertnek egy szimbólumot metaforává verek és csokoládéba merített erotikát rakok a közepére.
…és hogy szomjunkat oltsam, bort és pontot érlelek.
Minden a helyén. A megterített asztal is ünneplőben toporzékol már a konyha közepén, és mint kétségbeesés só helyett szóval kínálgatja a két széket: Várj!
Csak a tüzet kellene valahogy felgyújtani!

 November, a csendélet

Dér takarja a tájat. Fehér és hideg. A lüktetés egy végtelen egyenes, a varjak vonulása sikoly, a napfény erőltetett mosoly az arcomról…minden az, aminek látszik, lisztes képű megbocsájtás.
A függönyön belül minden rendhagyó és sóhajtó.
Nagyanyám kenyeret pirít-, nagyapám bort forral- hangulat vesz erőt rajtam és az emlékek fahéj-illatként járják át a szoba melegét. Olyan kínosan csendes minden!
Töltök a poharamba és belekortyolok a gyerekkorba. Csontomig jár át az emlékezés.
Egy szürke kisegér a hárságy alól incselkedik a lehullt morzsáimmal. Kergetjük egymás tekintetét kicsit, ő tőlem és én tőle félek, csak a szürkeségünk ölelkezik az ágy alatti félhomályban. Talán épp ez az, mi  magával vitte a színt az üveggolyómról…A nyár hangulatát dugtam e színes pajkosságba. Megakartam tartani magamnak, csak magamnak, hisz tizenkét felé szórva, alig maradt volna valami. Nagymamám sokszor figyelmeztetett, hogy egyformán kell elosztani a falatot, csakis akkor lakhatok jól, de nem akartam meghallgatni a tanácsát.
 Még ma is egyedül festegetek legszívesebben és csak magamnak és Novembernek. Ő épp olyan csendes magának-valóság, mint én…és épp olyan szürke is, akár az emlékezés egere… nagyanyám mesével bélelt hárságya alól.

Az intelem, mára keserű kenyérhéjként ég a jelenen. Ettől olyan sűrű a köd a ritka hézagokban. Se ki, se be nem enged látni…és ez mindent halálra születésre késztet.
…és most töltök egy pohár meleg percet. Kevergetem, kinevetem és tovább lapozom magamban… várok, hogy tovább teremtsen bennem egy új világot, új ecsettel és új színekkel…és fát rakok a tűzre. Újra kinézek az ablakon…és letörlöm a fűről a deret, a mosolyomról a szomorúságot és kifestem az emlékezést és a világot, hogy beleöntsem a betűkbe, hogy írni tudjam, hogy nézni tudjam, hogy élni tudjam…Novembert.

Katarzis

Volt sehol egy akármilyen valaki, aki csak félig voltam…vagy talán még annyi sem.

Egyszer mégis, épp akkor, mikor észre sem vettem, valahova eltévedtem. Épp oda, ahol elkezdtem álmodni, hogy érdemes felébredni.

Valahol mélyen mindég csodálattal néztem azt, ahogy ruháját váltja a táj és titokban arra vágytam, hogy fa legyek, senki sem látta…kertész lettem. Vetettem, arattam, imádkoztam és még sem maradt semmim sem sokáig.

Egyszer egy nap megtörtént, épp egy mély őszi szántás után, hogy engem is elvetett egy kertész, még csak nem is tudta, hisz ő is fa akart lenni, talán épp bennem…én kibújtam és nőni kezdtem. Voltam lelkesedő magonc, csodálkozó szemű csemete és idővel lettem fa…rügyező, lombozó, hervadó, elalvó és újra felébredő.

Ágaim mára napfények árnyéka, madarak kottája, tördelt, kusza szavak verse, hajnali harmatok és csillagok fekhelye….szerelmek történelme.

Törzsem két rám tetovált ölelkező szív, név, év…sors.

Gyökerem…a kertész maga…valahol, ott, hol nincs Sehol, ahol egész lehetek, szerethetek...tavaszt, nyarat, őszt és telet, ahol, ha sírni vágyok kacagni tanulok.

…és aki ha árnyékomban pihen a holdfényes estbe, fölé hajolhatok az álmainkba lesve.

Behunyom a szemem, hogy lássalak.

Töredékeimmel tele töltöm poharad,
Behunyom a szemem, hogy lássalak.

Belépsz az előszobába és ledobod az utcát a cipőddel együtt. Hanyag mozdulattal kicsit végig simítod hajad, lesöpröd üvöltő gondjaid. Kulcsra zárod mögötted a kiéhezett világot.
Már kényelmesen ülsz a szobádban, felsóhajt belőled a nyugalom és az asztalon levő hamutálcát bámulod…mennyi elszívott néma perc! Semmit sem üzennek.
A monitorod elé ülsz, s mint akit semmi sem érdekel, elkezded kinyitni a képzelet ablakát. Hideg és kimért mozdulatok ezek.
Aztán megtalál egy hír, egy dal, egy szín, egy arc és Én egy vers.
A lassú mozdulatok hirtelen felgyorsult tánclépésekké nőnek a billentyűzeten. A gondolatok fájva bökdösik ujjbegyeidet, alig bírsz velük lépést tartani. Hozzám szalajtanak.
S most hirtelen minden megáll, messze visz egy rím. Szótagjaid számolod, majd bicegő verslábbal szökdécselsz utánam.
Haragszol magadra és közelebb húzod hamutálcádat. Meggyújtod cigarettád és vele égetsz engem is.
Kinézel szobád ablakán, és hallgatod, ahogy az eső lepattan az üvegről. Vajon hova pottyan?...Épp úgy érzed magad, mint az az egy csepp tiszta víz…bizonytalan bizonyosnak. Mégis újra belém karolsz. Hosszan beszélgetünk gondolataidban. A szavak, mint a pillangók, le-fel röpködnek körülöttünk.
Egy kedves szó rád száll és rád mosolyog. Már pattan a rím a monitorra és érik a pont és csöppen, mint az esőcsepp az ablak alatti virágra.
Az írott sorokat hosszan nézed, mint tükörben, benne magad is. Gyöngéd és hízelgő vagy magadhoz.
...és megvetett ágyadig vonszol az érzés, nagyot kortyolsz belőle….és érzed, valaki gyöngéden betakar.

 

Számadás (magam felé)

Ma is úgy kelt fel a Nap, mint tegnap, épp olyan homályból ébredt és épp olyan sokáig. Magam látom benne. Így húzom én is fejemre a takarót, mint az éjszakát (vissza), kicsit kinyitom szemem, kicsit becsukom, kicsit élek, kicsit nem, még álmodni szeretnék.

De a szeretnék nem hiteles mérce, élni kell. Hoppá! Ez már valamiért olyan morbid, de nem tudom magam másként meggyőzni és a tetteimet valamivel magyarázni kell magam előtt is.

Szóval, ma már reggel megfésülködtem és tiszta kötényt kötöttem magam elé….olyan hivatalos háziasszony félét alakítok ma….nem igazán kedvemre való szerep, de meg KELL teríteni az ünnepi asztalt. Hogy mit szeretnék?...senkit sem érdekel. De…azt tehetek, amit akarok. Én is tudom. Vagy kiseprek, vagy felmosogatok, de ha ezekhez nincs kedvem, akkor akár fel is moshatok. A hús még ráér kicsit olvadni a konyha melegében…Éljen a szabadság! …elvégre, Újév reggel van és ünnep, elméletileg.

Fárasztó vagyok magamnak most, nyugágy kell magamhoz. Azt hiszem, alapítok magammal egy szindikátust és megbeszélem magammal, hogy holnaptól megteríti magát az asztal és a többi kollégám is szabadon, mint én, elvégezheti örömteljes feladatát, hisz olyan szép az élet!

Szeretem gúnyolni magam. Elviselhetővé teszi ezt a morális szabadságot, amiben tengődöm.

Ezen a napon, mint a kártyát, elém vetem az elmúlt évet….aztán elcsomagolom az emlékkönyvembe.

Vannak pillanatok, lapok, amik fölött gyorsan átlapozok, de végül is örülök, hogy nem veszítettem el ennyi lom között a humorérzékemet…és főleg a szeretet a szívemből és a fényt a szemeimből. Utálhatnám ezt a világot, épp mert kidobott magából, de szerencsére még sem teszem. Még mindig szeretnék emberként élni, de legjobban azt szeretném, ha mások is így szeretnék. Azt hiszem, a másoknak ez nehezebben megy. Szegények, valóban szegények.

….mert valóban sokkal kevesebbek, még nem tudják, amit én már tudok.

Érdekes! A konyhában a mosatlan még most sem mosta el magát. Magyarázok, magyarázok, mint nekem a Világ, a tudatlan (na, ez most hadd legyen kicsit övön aluli, jól esik), hogy érdemes küzdeni, mert szükség van rám….és ismét HOPPÁ! Sokba kerül ma egy jó házvezetőnő.

…én most leülök az életemmel szemben, igaz kicsit fázunk, de azért is, csak azért is, piros tizest húzok és tüzet rakok a vágyaimból és megmelegszem, megmelegszünk a makk ász tüzénél. Ez most mindkettőnknek elég.

Kívánom magamnak, hogy túléljek, és ezt őszintén teszem…és, ha jövőre ismét lapozhatok, épp ilyen szigorú leszek magamhoz és őszinte másokhoz. Elég vámot fizettem és fizetek azért, hogy megtehessem.

BUÉK Elonor!

Így is lehet ébredni

Reggel van. Újra reggel. A tegnap esti hó, még betakarja a tegnap álmait…és a szél kíméletlenül kopog az ablak redőnyén. Szinte beleborzongok, annyira félek hideg érintésétől, akár az élet minden hidegétől. Elkeseredve húzom magamra a szoba még megmaradt melegét és nyakig bújok legszebb érzéseimbe.

A konyha már langyos, a teagőz csábít, ébredni kell és indulni kell. Hűséges egyhangúságom ma reggel is mosolyog rajtam…dacom semmit sem ront jókedvén…és a hó is újra elkezdett hullni…Tél van, újra tél.

Egy utolsót sóhajtok és elkezdek „élni”. Annyira szédülök, hogy fogózkodva teszem meg első lépéseimet…hányingerem van és máris elfáradtam….Egy napig szenvedtem ennyi jólétért?!

Leülök magam elé és hosszan bíztatom magam, hogy képes vagyok felállni és részt venni.

Szeretnék én is még legalább egyszer úgy ébredni, mint nemrég, nem csak töredéke lenni önmagamnak! Szeretnék táncolni a reggeli napfénnyel, a teásbögrémmel, a rádióban megszólaló zenével, a reggellel, a déllel, az estével!

….és alig bírom visszatartani a könnyem…és tovább nézem magam a magam tükrében és magamba fojtott sóhajtások között remélem, hogy jobban is lehetek még…és fahajas mézet csepegtetek a teámba a citrom mellé....mintha semmi sem történne.

A Kiszolgáltatottság pohara

„A tudatlanságod legmagasabb foka az, amikor elutasítasz valamit, amiről nem tudsz semmit.” Wayne Dyer

Szédülök, de felöltöztem és legbelül, a testi gyengeségek mögött, boldog vagyok, hogy túléltem.

Igaz úgy érzem magam, mint a vizét vesztett patak, de mégis folyok medremben tovább, tisztán az élet minden szennyétől. Megtisztított vérem, tisztára mosta lelkem is…szabad vagyok már, nem köt sem  muszáj, sem önzés, egyedül önmagamnak tartozom még a holnappal. Minden nap már csak egy ráadás…és még valamiért mindig jó, hogy húzhatok egy lapot.

Így lépek ki az öltöző ajtaján, sorsom küszöbén tudomásul véve, hogy az élet festéke alatt, hazug a kép, amit mindenki, mint lepkét kerget maga előtt.

Szemben velem Kovács néni tolókocsijában, jövőkép…szinte beleaszalódik a keretes valóságba. Reszkető kezében egy üres pohár és a szemében még nagyobb üresség, ahogy a víz-automatát nézi. Nagyot nyel a szomjúságból, amire már tizennyolc éve ítélte a sors…és azt a kétméternyi távolságot bűvöli, ami a forráshoz elvezeti.

Kiveszem kezéből poharát és megtöltöm vízzel és őszinte mosollyal. Boldogan emeli magához és nagyot kortyol. Mindketten sírni tudnánk most…és szavak nélkül is többet beszélünk, mint bármelyik regény.

Az ágyszomszédom, aki a világ arcát már csak foszlányokban látja, hangos filmet vetít maga előtt néhány percig. Szeretni szeretne. Kinevetik.

Az új beteg előadást tart tragikus sorsáról és testi fájdalmairól. Ő még tud beszélni róla.

Egy fiatal leányka szerelmével cseveg…idegen nyelven, hogy ne értsük, holott az arca mindent tolmácsol.

…és én meg Kovács néni elégedetten simogatjuk sorsunk szereplőit. Nagyokat sóhajtok magamban, kedvem lenne megkérdezni: Tudjátok, hogy ma van a fogyatékkal élők napja? Tudjátok, hogy ma van a Mi napunk? Tudjátok, hogy nekünk is van napunk? …és Ti hogy tudjátok, ezt hogy lehet ünnepelni?

Kovács néni azt mondaná: talán épp egy pohár vízzel.

Csak egy út

Hamut morzsol a köd az erdő kopár lombjai között. Egyhangúság pihen a fák tövén…olyan minden mindegy a táj hangulata. Szétfolyik.

Az autó gyorsan halad a könnyes úton. Senki sem szól, mégis hallani, ahogy a gondolatok kopogtatják az ablakot. Szökni próbálnak ebből a kínos csendből.

Magukba zárkózott emberek soha nem mosolyognak, még magukon sem. Az arcizmuk megkövült beletörődés…még nézni is fáj.

Valaki imádkozni kezd, más épp keresztet vet. Nehéz eldönteni, hogy ki mióta és meddig hisz még, de talán, ha önmagával kezdené….de ez magányügy, akár az otthonhagyott gondok.

Egy telefoncsörgés töri meg a hallgatást. Rövid beszélgetés kezdődik és rövid hazugsággal is végződik: Kösz, jól vagyok!

…akár én is mondhattam volna. Csodás!

Nem akarok itt lenni, nagyon nem, s hogy megnyugtassam magam, magamra zárom szempilláim. Megkereslek. Melléd telepszek és átölellek a mosolyodban, mint aki végre megérkezett. Ledobott kétségeim fölött selyemhálóing a biztonság, jóleső viselet a létezésed.

Minden levegővételed és gondolatod hallom. Még magam sem értem, hogy lehetséges ez, de létezik, akár az út az autó kerekei alatt, néha ringat, néha felráz.

…és végül megállunk. A végállomás gyorsan elénk jött, úgy hívják Valóság és hideg, akár a köd, akár a megkövült beletörődés.

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat